A forzicia éneke
Szabó Lőrinc 1968-ban megjelent verse olyan találóan írja le az aranyvessző virágzását! Ennek a Kínából származó cserjének fénylő aranysárga virágai még lombfakadás előtt nyílnak, vidám tavaszi foltjai a természetnek. Latin neve Forsythia suspensa, amit helyesen “forzitia”-nak és nem “forzicia”-nak kell ejteni.
Sziromrügye kénsárga
csőrét
naponta tolta mind előrébb,
kérge alól repesve tolta
|
virágzó som bokor |
– ki! ki! – a forzicia bokra:
ki akart repülni magából,
inni a kéken át a távol
Nap tündér csókját, mosolyogva
nézni ki öccsére, a
somra,
s a barna kertre
s körül az alig-zöld hegyekre
és föl a parázsló egekre,
ahogy ő tud, lánggal, virággal,
mely néma bár, mint eszeveszett madárdal
csattogva-ragyogva úgy üt be
a szürke
koratavaszba, hogy a föld alatt
bizsereg tőle és kigyúl a mag.
Ma aztán szinte sistergett, ahogy
száz bimbaja egyszerre kicsapott:
tűzkolibrik, fényvillák, szikralepkék
ülték körül az ágait, belepték
s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak,
lakk.tündöklésükben úgy szónokoltak,
hogy utcahosszat
visszakapta látó szemét
a gyászos tél után a nép:
eleinte még
csak a szomszédság, a Pasarét,
aztán az egész ámuló vidék
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég
a forzicia arany énekét.
