„…mindig azt hitte, az élet java, legzamatosabb része még hátravan, ezért mindig a jövőt várta. A jövőt, hogy idősebb, okosabb, híresebb, gazdagabb legyen.”
Két régen kimásolt idézetem jutott eszembe a fentieket olvasva:
„Élj úgy, mintha másodszor élnél! Mintha az elsőt teljesen elrontottad volna. De mindebből most tanultál.” (Victor E Frankl)
A másik egy könyvből van, érdemes elolvasni, talán ez a pár sor összegzi a mondanivalóját:
„Ő az, valóban; most hogy közelebb ért, nagyon is jól fölismerhető. Arcán nyoma sincs fájdalomnak. Nem lázadt fel tehát, nem adta be a lemondását; szó nélkül lenyelte az igazságtalanságot s most visszatér állomáshelyére. Lelke mélyén még némi félénk elégedettség is lappang: nem változik meg hirtelen egy csapásra az élete, újra beilleszkedhet régi szokások közé. Azzal áltatja magát, hogy egyszer eljön majd a dicső visszavágás órája – azt hiszi rengeteg ideje van még, így hát lemond a mindennapok küzdelmeiről.
Igen, eljön a nap, gondolja, amikor gazdagon kárpótolják mindenért… Ám közben elébevágnak a többiek, útját állják, hogy elsők lehessenek, s íme, máris tovairamlanak, mit sem törődve vele. Zavartan néz utánuk, amint eltűnnek a messzeségben, szokatlan kétségek nyugtalanítják: hátha téved … hátha csak afféle átlagember ő is, akit csak középszerű sors illet.
….
Mert igen, egy idő óta érthetetlen szorongás gyötörte, hogy nem jut valamire ideje, hogy váratlanul, készületlenül éri valami fontos esemény.
Végül is a közös sorsban talált vigasztalást, abban, hogy lám, a többi tiszt ugyanolyan száműzetésben él; az meg sem fordult a fejében, hogy tán a gyöngék a legyőzöttek ők, hogy példájuk cseppet sem követésre méltó.”
/részlet Buzzati: Tatárpuszta című regényéből/
