Lélektől lélekig
Nyüzsgő világban élünk. Harsányan, néha talán giccses morajlással zajlanak körülöttünk a mindennapok. Bizony könnyen magával sodorja a céltalan vagy éppen a gondokkal terhes, küzdő, ám üres lelkületű embert. Egymáshoz oly közel – városaink „hangyabolyaiban” – peregnek a gyorsan fogyó napok.
Ma, már a több száz kilométeres távolság sem jelent akadályt – hisz könnyen és kényelmesen leküzdhető -, és a fénysebesség gyorsaságával jöhet létre a kapcsolat: mégis soha nem voltunk egymástól annyira messze, mint éppen korunkban.
Vajon mekkora a távolság, s vajon meddig tart az út hitvestől hitvesig, szülőktől gyermekig, gyermektől szülőig, lélektől lélekig, s lélektől Istenig?
A XX. század végére eljutottunk oda, hogy „szuper-jövőt” idéző, „hiper-szuper-modern” díszletek között ugyan, de mégis szikes pusztaságban élünk, hol a láthatatlan, ám legfontosabb (lelki) útjainkat száraz, sivatagi homok fedi.
Bár az emberért van minden egyes újabb technikai bravúr – hirdeti a reklámpropaganda – , de csak a testi emberre gondol, azzal tervez. S a lélek? A lélek „parlagon”, kifosztottan, megtaposva hever, lassacskán teljesen elsivatagosodik….
Ha ünnepi készületünk során sikerül szívünket kitárni készen a befogadásra, jöhet a következő – cseppet sem könnyű – feladat: modern „pusztaságunkba” építsünk ösvényt egymás felé, minden csúcstechnikai segédlet nélkül, csupán „kétkezi” munkával, Olyan utat, mely lélektől lélekig ér, ugyanis a szeretet, miként a kegyelem, sohasem személytelen. Isten általunk épített utakon közeledik felénk….
(Kovács András)