Csak
pár órát töltöttünk Velencében, de lenyűgöző volt a látvány: régmúlt
idők pompája és gazdagsága elevenedett meg előttem, ahogy a Canal
Grande-n a vaporettóval közeledtünk a Szent Márk tér felé.
A
3,8 km hosszú, 30-70 m széles Grand Canale mentén állnak a város kalmárkodásának fénykorát idéző régi kereskedőházak és raktárak.
Legtöbbjük
14. és 15. századi későgótikus épület. A tengervíz hatásainak ellenálló
mészkő alapok a lagúnamederbe 8 méter mélyre bevert fenyőfa cölöpökön
állnak.
A
téren kiszálltunk a vaporettóból és a parton végigsétálva elénk tárult
az öböl hatalmas csillogó vízfelülete, a Santa Maria della Salute
templom 8 szögletű kupolája és a külön szigeten álló San Giorgio
Maggiore templom sziluettje.
A
parton haladva hamarosan feltűnik a Dózsék palotájának pazar épülete:
rózsaszín márvány és fehér mészkő homlokzatának elegáns képe, az árkádok
és loggiák jól őrzik koruk hatalmas gazdagságát.
Gyönyörű
bejárata a Porta della Carta, Papírok kapuja, gótikus szobor mintázza
itt a Szent Márk oroszlánja előtt térdepelő dózsét. Az oroszlán
mancsaiban tartott könyv szövege:
“Pax tibi, marce evangelista meus”, azaz
“Béke veled én evangélista Márkom”
– Velencében mindenütt lehet találkozni a felirattal.
A
Piazettán végighaladva fölénk tornyosul a bazilika hatalmas épülete,
hihetetlen gazdag építészeti részleteivel, mely mind a keleti, mind a
nyugati kultúrából merített. 830-ban a város védőszentjének, az
evangélista Márk maradványainak befogadására szánták, a 11. században
hatalmas, keletiesen bizantinizáló bazilikát építettek belőle. A
boltívek és kupolák díszítéséhez görög mozaikkészítőket hozattak. A
templom belsejében, a felső ablakokból beszűrődő fénnyel finoman
megvilágított mozaikok izzása és a valaha fehér márvány patinás
barnasága miatt méltán nevezik az épületet az aranytemplomnak.
A
főoltár Szent Márk síremléke felett magasodik, az evangélista
maradványait 828-ban kalandos körülmények között velencei kalmárok
hozták el Alexandriából.
A
bazilika tetején lévő 4 bronzlovat az 1204-es keresztes háború idején
hozatták Konstantinápolyból. Ezeket azonban Napóleon Párizsba vitette.
Az
útikönyvek ajánlása szerint májusban a legjobb megtekinteni Velencét.
Úgy látszik, a turisták tartják magukat ehhez az ajánláshoz, ugyanis
óriási tömeg volt, csoport csoport hátán araszolt. A bazilika előtt is
végeláthatatlan sor kígyózott. Nagy időveszteség lett volna beállni,
ezért inkább a sikátorokban kószáltunk céltalanul velencei hangulatot
érezni. Magas házak, keskeny sötét sikátorok, az ablakokban száradó
ruhák, virágok, a csatornák fölött apró hidacskák, az elegáns
gondolákban turisták, akik akár olasz dalokat is hallhatnak, igaz
magnóról… Sok kis étterem, apró üzletek – ezekben nyugodtabban lehet
nézelődni, mint a parton lévőknél. Kellemes volt itt turistaként
andalogni, de itt lakni nyomasztó lehet, kevés a hely, a szabad tér.
Persze ott a tenger, de az alföldi széles utcákhoz szokott szemnek
mégiscsak szűkösek itt a mindennnapok!
És
mire dél körül visszaértünk a térre, csodák csodája, nem volt sorban
állás a bazilika előtt, egyszerűen csak besétáltunk és gyönyörködtünk…
Ezt
a teret nevezte Napóleon a világ nappalijának. A tér északi és déli
részén álló épületek a köztársaság magas rangú hivatalnokainak
lakóhelyei voltak. Manapság divatos butikok, kávéházak találhatóak itt.
Élő zenekarok játszanak szalonzenét és persze itt vannak a galambok
is…
A
bazilikától északra áll a 15. századi Torre dell’Orologio, működő
óratorony. Két zöld, bronzból készült mór legény kongatja az egész
órákat.
