Dsida Jenő
Veronika – lelkek
Veronika volt,
aki a gyűlölettől holtra sebzett,
vérverejtékes, torzult Jézus-arcra
ráborította selymes keszkenőjét –
és sírva borult le a szent rögökre.
Ez a véres arc megmaradt örökre
Beleivódott rostjai közé
a fehér keszkenőnek,
bús lelkébe a nőnek,
a halállal-tusakodó vonásai
békét csókolnak szerte a világnak.
S bár a századok vasfoga
a kendőbe harap,
bár szétfoszlik és millióra bomlik,
de szelek szárnyán mindenhova eljut
és mindenkinek jut egy kis darab.
Áldott, ó, áldott,
ki életútját sírva, küzdve rója
és megérti, hogy ez a keszkenő-hordás,
e drága foszlány örök megőrzése
a Veronika lelkek missziója.
Nem győz a bánat, nem öl meg a harc,
ha tiszta lelkek hókeszkenőjéről
biztat, int felém ez a Krisztus-arc!
Szatmár, 1925. december 24.
A verset ezen a napon írta be a költő az édesanyjánál varrni tanuló Papp Veronika emlékkönyvébe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: