A forzicia éneke

Szabó Lőrinc 1968-ban megjelent verse olyan találóan írja le az aranyvessző virágzását! Ennek a Kínából származó cserjének fénylő aranysárga virágai még lombfakadás előtt nyílnak, vidám tavaszi foltjai a természetnek. Latin neve Forsythia suspensa, amit helyesen “forzitia”-nak és nem “forzicia”-nak kell ejteni.

Sziromrügye kénsárga  

csőrét

naponta tolta mind előrébb,

kérge alól repesve tolta

– ki! ki! – a forzicia bokra:

ki akart repülni magából,

inni a kéken át a távol

Nap tündér csókját, mosolyogva

nézni ki öccsére, a

somra,

s a barna kertre

s körül az alig-zöld hegyekre

és föl a parázsló egekre,

ahogy ő tud, lánggal, virággal,

mely néma bár, mint eszeveszett madárdal

csattogva-ragyogva úgy üt be

a szürke

koratavaszba, hogy a föld alatt

bizsereg tőle és kigyúl a mag.

Ma aztán szinte sistergett, ahogy

száz bimbaja egyszerre kicsapott:

tűzkolibrik, fényvillák, szikralepkék

ülték körül az ágait, belepték

s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak, 

lakk.tündöklésükben úgy szónokoltak,

hogy utcahosszat

visszakapta látó szemét

a gyászos tél után a nép:

eleinte még

csak a szomszédság, a Pasarét,

aztán az egész ámuló vidék

őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég

a forzicia arany énekét.