Tarkovszkij

Megtaláltam a  kedvenc részemet a Tarkovszkijról szóló cikkben, az 1987/11-s Filmvilágban, Szilágyi Ákos írása a rendező Áldozat című filmjéről:

„Ha tehát a hit elveszett, ha a személyiség kiüresedett, vagyis haldoklik, beteg – válságban van – akkor a hit úgy szerezhető vissza, ha megfordítjuk a sorrendet: tudatosan kezdjük alkalmazni azt, ami eredetileg a hitből következett, például az ismétlést, a szertartásokat, egyfajta életrendet, belső koncentrációt.

Alexander több példabeszédet is mond erről, legszebb – és a filmben meg is valósított – példája azonban a japán legenda: a kiszáradt fa megöntözése.

 A középkori japán szerzetes azért öntözte a kiszáradt fát, éveken át, minden nap a hegy csúcsára cipelve a vízzel teli vödröket, mert hitt és hite feltétlen volt. Számára az ismétlés: szent cselekedet. Az életadó isteni aktus, a teremtés örökös megismétlése, amely sohasem lehet értelmetlen és amit ismételni mindaddig érdemes, amíg csak élünk.

 Ezért részesül  a csoda kegyelmében. Nyilvánvaló, hogy nem  erre vár, nem a csoda bekövetkezése adja meg cselekedetének értelmét. Számára ez a cselekvés mit sem veszítene értelméből, ha a fa nem zöldülne ki.

Mi, kishitűek, gyöngehitűek, hitetlenek – tanítja Tarkovszkij – megfordítva juthatunk vissza a hithez: azért kell öntöznünk a fát, azért kell elismételnünk valamit örökkön-örökké, mert nincsen vagy nem eléggé feltétlen a hitünk. Azért kell ismételnünk, hogy kialakuljon bennünk a hit atmoszférája, hogy megmozduljon bennünk  hit, és akkor talán- s itt természetesen megint az egész emberiségről és az élet örök kozmikus fájáról van már szó – akkor megmenekülhetünk: újjászülethetünk, másodszor is életre kelhet a kiszáradt – a beavatási halál állapotába került –  kozmikus életfa.